A Változókor során valójában korábbi identitásunkat vetkőzzük le, önmagunkról alkotott fixa ideáink egy részéből bújunk ki. Persze ez pőrén hagy minket, érzékenyítő, sőt gyakran térdre kényszerítő folyamat, ami élesen megláttatja velünk, kik is vagyunk mi magunk: árnyékostul, fényestül. Emellett kőkeményen szembesít sok, a világunkban zajló (őszintén?) elkeserítő történéssel is. Szerencsére (ha hagyjuk) ugyanilyen intenzitással kapcsol viszont a transz világával, az ego határokon túllépő, spirituális tartományokkal is. Ezeknek az intenzív tapasztalásoknak való kiszolgáltatottságunk egy komoly ébredési folyamatnak lehet a kiinduló pontja. De ha ekkor (mint a ciklikus nőiség korábbi, gyakran sajnos elmulasztott beavatódási lehetőségei, a menárké, a várandósság, a szülés és posztpartum időszakok során is) nem tudunk önmagunkkal kellően törődni, változó énünknek biztonságos, megtartó burkot adni, akkor tényleg robbanhatunk is. Ezek miatt van annyi túlérzékeny, túlterhelt, ideges, ingerült, sőt dühös, tomboló és (túl gyakran befelé) pusztító nő a klimaktériumban. De (ahogy azt dúlai éveim során számtalanszor megtapasztaltam) a női test az egyik legtökéletesebb alaprajz. Az anyai folyamatokat, vagy menstruációs ciklust élve hibátlanul működik és kommunikál, reagál a környező világra. Kár, hogy nem tanítják már iskolában a …

A menopauza beavatás, de nem szenvedés. A változás tünetekkel jár, de nem patológiás, Az eredmény nem ránctalan, de hiteles és az élettel egy magasabb szinten zajló párbeszédre képes. A menopauza olyan folyó, melynek hullámai egy őszintébb, elfogadóbb, a világgal és önmagunkkal intimebb kommunikációs viszonyba sodornak minket. Nem baj, hogy mennyit kapálódzunk közben, az sem, hogy sokszor attól félünk, a fulladás garantált, ezt túlélni biztos, hogy nem lehet… nem baj, hogy újra és újra elveszítjük önmagunkról alkotott korábbi képzeteinket, nem baj, hogy gyakran földig aláz egy-egy élethelyzet, mert a végén mégis partra vet az ár. Tény, hogy sok a megemészteni való. És az is tény, hogy sok nő ilyenkor egyedüllétre, elvonulásra vágyik. Az elvonulás persze nem magány. Azt nem kérjük, köszönjük szépen… A támogató, banyatársi kapcsolatok életmentőek! De sokszor hívja ilyenkor a nőt valami finom, intim, a korábbi élet forgatagában meg nem hallható hang… pici duruzsolás, zümmögés. Ez olyan zavarba ejtő és olyan varázslatos, hogy nem kívánkozik az embernek még beszélnie sem róla mással, még a legjobb barátnőjével se mindig… Korábban nem értettem, hogy idősődő tanárnőim …

Bölcs és életvidám matriárkákra hatalmas szüksége van a világnak, de csak a menopauza folyosóján áthaladva kapunk koronát. Egyik legrégebbi barátnőmmel annak idején, olyan helyzetekben, amikor fontos döntést kellett hozzunk, a választ intuitív módon úgy kerestük, hogy beleérzéssel, vizualizálva álmodoztunk: a messzi jövőben milyen az az idős nő, aki én leszek? Hol él, milyen környezetben? Mi tölti el örömmel? Mit csinál? Mit eszik? Mit visel? Kik veszik örül? Mi a dolga? Mire van szüksége? És utána: mit tegyek én most (ebben a helyzetben), hogy a döntésem ehhez a matriárkához vigyen engem közelebb, és ne pedig tőle elfelé. Sokszor csináljuk ezt persze mindannyian. Amikor eszünkbe jut, hogy a nagymamáink mit csináltak, hogyan főztek meg egy ételt, terítettek meg egy asztalt, hallgatták meg a bolondos, kamaszos történeteinket. Mindegy, hogy időben előre vagy visszafelé utazunk, külső és belső matriárkákra mindig szükségünk van. Ők a kíméletlenül élesen látó, sallangmentesítő, kicsinyességeinkért megdorgáló, irányt adó, célt mutató erők, melyek nagymamai öl melegét idéző megnyugvást és (ön)elfogadást hoznak az életünkbe. És igen: van, amikor önmagunk matriárkáivá kell, hogy váljunk. Nem könnyű ez, főleg …

Öngondoskodás nélkül nem megy! Határozott nemeket és igeneket kell tudni mondani – stratégiai jelleggel. Na, hát ez az, ahol nincs mese: az önmagunk iránti szeretetteljes törődés kötelesség, és emellett KÖNYÖRTELEN NEMEKET kell mondanunk mindenkinek, és mindennek, ami már nem szolgál minket. Kifelé: különösképpen a kizsigerelő helyzetekre, az időnket pazarló emberekre. Befelé: a destruktív szokásainkra, a tompaságunkra, az áldozati mintáinkra. Persze könnyebb nemeket mondanunk akkor, ha korábbi életünk során mondtunk már sok-sok igent. Mire? Hát gondolok itt jó esetben a szívből vállalt, az életünk valódi feladataival kapcsolatos, bár néha kötelességként, kissé nehezen viselt igenjeinkre (amik mégis elégedettséggel, büszkeséggel, a jól elvégzett munka örömével járnak együtt). Vagy a “tanulópénzes” igenjeinkre is (jó esetben ezek tanítanak meg a nemet mondás képességére). Empatikus nőkként sok a tanulni valónk. Muszáj, mert kéri a test. Muszáj, mert kéri a fogyó idő. De a menopauza határozott tanítónő! Ha kell helyettünk is tiltakozik: a testi-lelki tüneteknél hangosabb NEM kevés van az életben… A jó hír: azáltal, hogy megmutatja a nemeket, azt is megtanítja, hogy milyen érzés az IGEN! Ahogy a stratégiailag jól belőtt …

A menopauza egyik legélesebb tanítása az önismeret: minden árnyék, de minden fény is láthatóbbá válik. Ha lányságunk a tavasz, és termékeny éveink a nyár, akkor a menopauza (még ősznek sem hívnám) a Vénasszonyok nyara. Megnyúlnak ilyenkor már az árnyékok, ritkulnak a fákon a levelek, de erősebbek a fények. Hirtelen észreveszünk olyat is, amit eddig a dússág (ahogy mondják: a bőség zavara) elfedett. A redukció megláttat… Szeretek az önismeretről is hasonlóképpen gondolkodni. Az önismeret bizonyos értelemben egyszerűsödés. Mint fákról a levél, lehullik a sallang. Élesebbek lesznek a kontrasztok. Minél több játszmát láttunk már, annál pontosabbak a szabályok… Valójában egy-két kézen megszámlálhatjuk, hogy hány sztorit is játszunk el az élet színpadán. És mindannyiunknak megvan az a néhány jól megválasztott belső szabotőrje, akikre “mindig számíthat”. A menopauza kora őszi-őszinte fényében, ha belenézünk, a tükör azt mutatja, hogy mélyülő, kontúrosodó ráncaink a ránk jellemző, sűrűn felöltött szerepeink maszkja, gyakran mutatott arckifejezéseink bevésett nyomai – és ezek a ráncok bizony megláttatják, hogy egyes mintáink rendszeresek, visszatérőek, néha letehetetlenek. Miert félünk a banyától? Mi ijeszt el minket jobban? A ráncai vagy …

A menopauza lényege az elmúlással kapcsolatos, sérülékenységünket felszínre hozó folyamat, ami megváltoztat minket: új én születik. Sok nő azért retteg a klimaxtól, mert azt hiszi, az már a vég! A modern világunk pedig nem szereti a véget, a filmek mesés happy end-jei is (tudjuk) valójában félbehagyott történetek. Szinte semmi nem készít fel arra, hogy elmúlás és veszteség is követi ezeket a csúcspontokat – mint ahogy az ősz követi a nyarat, és a vérzés az ovulációt. Mennyivel könnyebb lenne ezeket a témákat elfogadnunk, ha szembenéznénk (ha még van ciklusunk jelen időben, ha már nincs, akkor visszatekintve, felidézve, az emlékeinket újra élve) minden ciklusunkban a vérzés előtti időszak (ún. premenstruációs, pms-es) testi és lelki tüneteivel. Rettenetesen sok nő küzd a periklimax vagy a menopauza idején komoly szorongásokkal, betegségtudattal, halálfélelemmel és depresszióval. De ha csak hormonterápiával vagy antidepresszánsokkal kezeljük ezeket (hozzáteszem: van amikor ezekre ténylegesen szükség van), akkor megmaradunk a legyőzöttség, az áldozatiság állapotaiban. Ha gyógyszeres kezelés helyett, akár “természetes” módokon is, de elfedni, elkendőzni akarnánk a változás jeleit, akkor éretlen kamaszként viselkedve valójában a bátortalanságunk fogságában maradunk. …

Október 18-a már több, mint 70 éve a menopauza világnapja. Ennek a már nagymamakorba lépő hagyománynak a célja a női egészségünk megőrzésével kapcsolatos pozitív információk terjesztése, amihez idén én magam egy hat mondatos sorozattal és az ezekhez fűzött rövid hangadásaimmal járulok hozzá. A klimax több negatív tünetének a menstruációs ciklusunkkal kapcsolatos hiányérzet, megéletlenség miatti frusztráció a gyökere. Azt aratjuk, amit korábban vetettünk… de ez egy kicsit sem a bűntudatkeltésről szól, nem az a lényeg, hogy mennyi külső körítést kapott (pl. ciklustérképezés, festegetés, naplózás, stb formájában) egy nő életében a ciklustudatosság. De vállalom mégis a mondat kissé provokatív jellegét, mert minden nő, aki még ciklus vezérelte éveit éli (ezért), vagy ha már túl van a tranzíción (akkor pedig azért) jó ha tudja, hogy a ciklus változó időszakai különféle tanításokat rejtenek magukban. A kiéletlen lehetőségek feletti frusztráltság témái különösen az ovulációs időszakkal kapcsolatosak. Sok nőnek van problémája önmaga tüzének, erejének szabad áramoltatásával. Az életünk során legalább néhányszor előfordul, hogy időszakosan problémánk van az egészséges önérvényesítéssel, vagy blokkolva érezzük kreativitásunkat lefojtottnak, befulladtnak a szexualitásunkat, vagy csatornázatlannak a (gyakran …