kiemelt, rekaradio

Samhain ünnepén: ima a veszteség és az elmúlás történetek tanulságaiért

Csendes, és mély hálával a veszteségüket megosztó nőknek és édesanyáknak

Max Richter, Elena e Lila
(csak zene, olvasás közbeni hallgatáshoz, a verses változat alább található)

„Samhain ünnepe arra késztet minket, hogy elengedjük a Földről, a csillagokról, saját lelkünkről való előzetes értelmezéseinket, és azokra puszta (lecsupaszított) valójukban nézzünk ismét, friss szemmel. Samhain és Halloween valójában nem a Másvilág felé fordítja tekintetünket, hanem saját világunk mélyebb szemlélésére invitál: a mély álom bugyraiból ráébredhetünk, hogy a minket megszülő világegyetemnek nem pusztán lehasadt fragmentumai, hanem annak élő, aktív résztvevői dimenziója vagyunk. Lelki mélységeink talajából való merítkezésünk emberségünk átható erejébe avat be minket.”

Jason Kirkey
The Salmon in the Spring: The Ecology of Celtic Spirituality


Kedvesek,

Ismét jön az a bizonyos időszak, amit évek során annyira megtanultam szeretni… Az ősz vége a materiális és a misztikus terek kereszteződésének ideje. Önmagunkba való beavatódás lehetőségeinek kezdete.

Bizonyos kor fölött az elkerülhetetlen változás nem ijesztő már, sőt: megerősítő és megnyugtató az, ahogy a ciklikusság úgymond, „felütés mintákat” ad. A kerék ismét fordul: az évnek ebben a szakaszában a finom észlelésünket elvakító nyári és kora őszi fényből, a tél sötétjéhez közelítünk: tapogatódzásaink kiélesednek, a fátyol vékonyodik, elillan, fellebben.

Furcsa, mennyire nem szeretjük ezt, pedig lehetne másképp, és erről írok majd lentebb. De ugyebár ígértem, hogy a költözésünk után is írogatok Nektek, és mesélek időnként a kelta hagyományokhoz kapcsolódóan is…

Úgyhogy íme, kezdjük ezzel:


Samhain

A kereszténység előtti kelták ilyenkor ünnepelték Samhain-t (ejtsd: ˈsaʊ.wɛn) számukra (érdekes módon) ekkor kezdődött az Új Év. Persze ez csak azt lepi meg, aki nem tudja, hogy a kelta gondolkodásban mennyire benne van az ellentétek eredendő egységének gondolata… Úgy is fogalmazhatunk, hogy számukra evidens volt, hogy a dolgainknak egyszerre él, párhuzamosan érvényes a színe és a fonákja is: a halálban az újrakezdést vették észre, mint ahogy az élet  kiteljesedésének (pl.nyári) csúcspontjain az elmúlásra emlékeztek.

Samhain persze legismertebb formájában a halottak ünnepe is: azt tartották, hogy mindazok a lelkek, akik a megelőző év során távoztak világunkból ilyenkor még egyszer átléphettek az élők világába nyíló kapun, még egyszer átjárhattak a Másvilág és a miénk között.

De Samhain mégsem a halottainkról szól igazán, hanem az elmúlás minőségének tiszteletéről.

Samhain ünnepekor arra figyeltek, ahogy az Élet és a Halál kézfogásából egy új tér nyílik: a hibernálódás, a félálom, az inkubálódás anyaméhre emlékeztető, befogadó és várakozó tere. Ez a mi világunkban szinte egyáltalán nem értékelt, transzformációs, Metamorfikus Homály. A kihagyhatatlan, megkerülhetetlen kettős egység tapasztalata.

Ebben a homályban való toporgás az Őseink számára egyszerűbb volt: ők a fény mellett még tisztelték a sötétséget is. Nem is féltek (annyira, mint mi) a halállal szembe nézni, és a sötét mélységekben új kezdetet úgy látták mint a föld mélyén készülődő magvakat.


Cailleach

Volt nekik egy segítőjük is ebben, akit a kelták úgy hívtak, hogy Cailleach (ejtsd: ˈkaljʌx vagy ˈkaelix ). Ő a neolitikus korig visszanyúló, ókori mitológiákban és néphagyományokban a sötétség bölcsességének megtestesítője, nagyerejű, isteni banya.

Cailleach a kelták nyelvén öregasszonyt, boszorkányt (de tiszteletre méltó apácát, illetve “arcát fátyol mögé rejtő asszonyt” is) jelent. Neve etimológiailag kapcsolódik a későbbi angol “chalice” – vagyis kehely szóhoz – lásd az élet lehelletét rejtő Grál kelyhe, amit persze értelmezhetünk a teremtő és varázslatos boszorkányüstként is.

Írország, Skócia és Anglia földjén Cailleach megtestesüléseiből sokat számon tartottak, a kelta mitológia nagyon sokszor említi őket – illetve annak idején nagyon sok hegyet, dombot, barlangot, vagy ősi kőépítményt neveztek el ezekről a nőkről.

Cailleach az egyik legősibb mitológiai entitás, a kelta hármas istennő egyik arculata (a lány és az anya mellett). Kapcsolatban áll a bansheekkel is – ők a létezés kötelékéből kiszabadult, másvilági vad asszonyok. Az ő fülsüketítő és vérfagyasztó visításuk az, ami elriaszja énünk haláltól rettegő részeit, de erre mondják ők azt, hogy “good riddance” (jobb is tőlük megszabadulni), hiszen ezen szorongásaink végsősoron beszűkítő, pont hogy az élet teljes megélésétől visszahúzó félelem béklyókká válnak. A banshee-k visításánál csak ezen béklyók lehullásának csörgése lehet ijesztőbb sokunk számára… (mert ugye, akkor általában kiderül, hogy mi is az, ami tényleg velünk marad).

Cailleach hozza el a telet, ő az elmúlás és a majdani újjászületés úrnője. Az, hogy képes az időjárást uralni, élet és halál feletti hatalmát bizonyítja: persze, hogy félelemmel vegyes tisztelettel tekintünk rá.

Amit nehéz róla elhinni, mármint akkor, ha nem találkozunk elégszer vele (ezzel a minőséggel) az az, hogy milyen biztos vezető is ő: pont az, akibe életünk sötét periódusai során belekapaszkodhatunk, megtartó nagymamai karjaiba belehullva az elmúlásainkon át az ő bennünk munkálkodó minősége segít megérkezni az újjászületéseinkhez.

Ő a földek és mezők védelmezője is: ő igazán tudja, hogy a tél hideg és keményre fagyott földje milyen komposztálódáson megy keresztül ahhoz, hogy a tavaszi termékenységtől burjánzó talajjá alakuljon.

Ökölógiai értelemben is hatalmas tanítást rejt az ő üzenete a mi társadalmaink korlátlan gyarapodási neurózisának és ragadozó fogyasztásainak kontrollálásához.

Cailleach tanítására a mai, a klíma krizis szimptomatikus tünetével is küzdő világnak rendkívüli szüksége van!


Cailleach és MI

Cailleach nemcsak a kelták közt él! Az ereje, a minősége nem múlt ki: itt él velünk, sok hétköznapi történetben, újra és újra előbukkan…

Igazán észrevehetnénk ezeket a történeteket! Igazán odafordulhatnánk azokhoz, akik életükkel, sorsukkal megosztják ezeket velünk… Lehet, hogy más lenne ez a világ, ha Cailleach, a Banya, az elmúlásokkal és veszteségeivel szembenéző asszony, az idősődő nő (néha boszorkányos, sőt elviselhetetlen) minősége, tanítása nem lett volna sutba hajítva pár évszázaddal ezelőtt. Kapcsolódnunk kellene, találkozni vele, újra és újra… Hallgatnunk kéne, mit mond, és milyen érzéseket vált ki belőlünk az, amit mond!

De erre megsüketültünk és érezni se akarjuk az érzéseinknek egy bizonyos spektrumát…

Ráadásul félreértésekben vergődünk. Azt hisszük, ráncos, és öreg arcától menekülni kell, veszélyt látunk figyelmeztés és tanítás helyett.

Sajnos felejtésben élünk.

És sajnos: nem szeretjük eléggé az elengedéseinkből születő ajándékainkat.

Tudatlanságunkban gyakran nem is vagyunk kíváncsiak rájuk. Gyakran arra sem vagyunk nyitottak, hogy meghallgassuk azt, amikor a “Metamorfikus Homály” bugyrait és barlangjait megjárt kortársaink, néha egészen közeli barátaink, vagy akár a tanítóink mesélnének róla nekünk.

Én magam nem ritkán hallgatok veszteséggel küzdő kismamákat, nőket, asszonyokat, akik máskor (szinte bocsánatkérőn) magukba fordulnak, mert veszteségeikből fakadó kincseikre senki sem kíváncsi. Érzéketlen (az együttérzéssel köszönőviszonyban sem álló) sajnálatunkban megfosztjuk őket a megosztás katarzisától, ezzel pedig magunkat a mondataikból és szemükből kiáradó Cailleach erejétől…

De hát miért? Nem mintha tudnám, de talán a pillanatnyi erő, vagy védettség, megóvottság látszatáért? Félünk, hogy a fájdalom elér hozzánk? Megúszni szeretnénk? Kerülni, azt, ami ráadásul úgyis elkerülhetetlen?

Látszaterő….

Vagy esetleg mert azt érezzük, nekünk kellene bölcsnek lenni? Útmutatást adni? Helyettük megoldani? Miközben fogalmunk sincs mit is mondanánk?

Az okoskodás gőgje…

De Cailleach társaságában nem mi osztunk, nem mi adunk, a támasztás legfeljebb a figyelmes és érző jelenlétünkből fakad. Ilyenkor sokkal inkább – mint kislány a nagyanyja térdén hintázva: tanulhatunk. Tanulhatnánk.

Én általában hálás szívvel az előttem sírónak: ezt mindig megköszönöm.

És idén a holtak és az elmúlás napjainál a saját halottjaim mellett emlékezek minden ilyen, az elmúlásaival és veszteségeivel küzdő, bátor nőre!
Ma éjjel értük és nekik mondok imát.


Ima…

Pixie Lighthorse tollából, amit egy korábbi csoportom számára fordítottam le, és amit most nagy szeretettel osztok meg Veletek, kedves a Homályon innen és túl lévő Nőbarátaim.

Illetve küldöm hálásan minden épp a Metamorfózisukat élő, szülésre és újraszületésre várakozó, gyönyörű nőnek, remélve, hogy Nekik is segít annyit, mint annak idején nekem.

Mp3-as változatban is meghallgatható. Alatta pedig átiratban olvasható.

Pixie Lighthorse: Ima a Metamorfózishoz

(ford. Gáborjáni Réka
zene: Max Richter, Elena e Lila)

Köszönöm, hogy segítesz meglátnom töredezett részeimet – mert azok is értékesek, és szépek!

Köszönöm, hogy segítesz a Föld mélységeibe beleengednem mindazt, ami a lelkemet nyomja, és hogy segítesz meglátnom, hogy milyen fontos az, hogy elég bátor legyek érezni!

Köszönöm, hogy tisztára pucolod a testem, a szívem és az elmém az évek során felgyülemlett feszültségtől és az eddig megszólítatlan szorongásoktól.

Segíts nekem, hogy nemet mondjak arra, hogy a bántások és önsanyargatások szabják meg a jövőmet!

Segíts, hogy a saját, erővel és kitartásokkal teli történetem szerzője lehessek miközben újjászületésben vagyok.

Segíts saját kezeimmel letépni magamról a már feleslegessé vált rétegeket és segíts, hogy elhigyjem, hogy saját erőm áramoltatása valójában könnyed feladat!

Segíts, hogy lelki felajánlásaim avarszerűen hulljanak a földre, mert a látható felszín alatt buzgó világ megérdemli, hogy részesülhessen belőlük! Intenzív érzéseim cipelt súlya hadd táplálhassa a lelkem talaját!

Engedd, hogy a holnap jólétének magjait ma elültethessem, és könnyeimmel locsolhassam őket!

Engedd, hogy a bánat recsegő-ropogó börtönfala a jövő szabadságába való befektetés lehessen!

Amikor a gyászom oldódni kezd, hadd érezzem a szívem megkönnyebbülni, és a fájdalmam úgy elengedni, mint azt a pitypang teszi elreppenő kívánság-magocskáival!

Engedd, hogy ezek a magvak, a múlt komposztálódó traumái és a jövővel kapcsolatos remények csillapíthassák a gyermeki vágyamat arra, hogy a nyár soha véget ne érhessen! Fedd be őket védelmezőn a természet közeledő, reflektáló és újraépítő évszakára felkészülve.

Nyiss meg engem a megtisztulás visszatérő alkalmaira, hogy megadhassam a testemnek, a lelkemnek és a szellememnek azt a figyelmet, amit megkövetel.

Hadd lehessek saját jól-létem lelkes kertésze!

És tölts el a pihenés és elengedés idejére való hajlandósággal olyankor, amikor megtettem mindazt már, amit a pillanat lehetővé tett.

Én pedig Bízom Benned, hogy Te elvégzed a munka fennmaradó részét az álmaimban, amíg én pihenek.