rekaradio

Nagynéném, Gáborjáni Klára és a rádió

A dédunokáknak, Lucának, Zsombornak és Liának

A női egészséggel kapcsolatos podcast sorozatomnak ez a nyitó adása rögtön – egyben – rendhagyó is: nagynénémnek, Gáborjáni Klára rádiószínésznőnek tisztelgek benne.

Az alábbi cikket és verseket olvasás közben (ha van kedved) a fenti linkeken meg is hallgathatod, illetve az oldal legalján feliratkozhatsz e-mailes Réka Rádió követésre is.
Ajánlom!


Ez itt a képen Nagypapám, Szabó Lőrinc és a fiatalon, 49 éves korában, gyermektelenül elhúnyt Gáborjáni-Szabó Klára (1923-1972), vagyis Kis Klára, a nagynéném – szavalóművész, aki az 1945 utáni Magyar Rádió színtársulatának egyik alapító tagja, illetve a hangalámondásos filmek után megjelenő új szakma, a szinkronizálás egyik korai hősnője (szinkronszínésznő) volt.

Nagyon sokan emlékeznek rá a régiek közül a különlegesen szép orgánuma miatt. A maga korában híres volt, de az “évtizedek vihara” az ő emlékét is elsodorta, gyönyörű hangját elhallgattatta (már életében is, részben politikai okok, részben személyes drámák miatt). Azt gondoltam, essen róla is szó, főleg most, hogy indul ez a Réka Rádió projektem.

20181128_154200.jpg

Olyan nagyokkal dolgozott együtt a háború után, mint Kállai Ferenc, Csákányi László, Psota Irén, Szirtes Ádám, Szemes Mari, Soós Edit, Mádi Szabó Gábor, Bárdi György, Benkő Gyula, Horváth Tivadar, Bitskey Tibor, Gera Zoltán (te jó ég, de jól esett most leírni ezeket a neveket, önmagában egy időutazás…).

Kis Klára élete nem volt könnyű. Fiatal lány korában operaénekesnek készült, különösen Wagnert szeretett volna énekelni (Nagyapa a Walkűrből a Wotan búcsújá-t le is fordította neki magyarra, “csak úgy, mert miért is ne?”). De végül először Kolozsvárott színészkedett, majd ugye Pesten, akkor már főleg a hangjával dolgozva. Az, hogy milyen átszellemülten tudott a hangjával játszani, általa mély hatást kiváltani, az a Kis Klára 14-15 éves korából származó, korai versből is kiderül:

Kis Klára énekel
Mintha szellemeket akarnál
idézni, óriásokat,
kiknek hatalma elragad,
úgy ülsz néha a zongoránál,
úgy énekelsz: a túlvilágba
kapcsol valami titkos és
ijesztő átlényegülés,
az isten vagy a semmi vágya.
A zene érlel. Mint imában
a bűnös, vagy mint nyers vasak
a villamos tekercs alatt,
átváltozol az áramában
s oly erő száll meg, oly varázslat,
hogy már te tanítod apádat.

Ezt fűzte hozzű később Szabó Lőrinc a Vers és Valóságban:

Ebben az időben Kisklára 14-15 éves lehetett. Tulajdonképpen a Zeneakadémiára járt és Wagner-énekesnő szeretett volna lenni. Én már 5-6 éves korában rendszeresen elvittem az Operába, ahol a nagy szimbolikus mesejátékokat itta magába és a wagneri zenét legfőképpen. Otthon aztán mindent énekelt, és már akkor többet tudott persze szakmailag, mint én. Egy ízben – ez idő tájt – Debrecenben nyaralván a nagymamájánál, a mai Déry Múzeum melletti lakásuk udvarán 5-6 további kartársát operatársulattá szervezte és hihetetlen módon „előadták” a Walkürt, amelyet az utcáról bejött rendőr is végighallgatott. Erről én egy névtelen színes riportot írtam akkor Az Estbe, elhallgatva persze a valódi személyt, és csak a gyermeki érdekességet tárgyalva meg. – Kisklárának majdnem abszolút hallása van, Lócinak abszolút.

A gyerekek melletti tapasztalások Nagyapámat talán mindennél jobban, de az biztos, hogy egész különleges módon érintették meg: az Élettel küzdő-birkózó, szenvedélyes lelki adottságú emberként nehezen lelt ő hétköznapi nyugalomra. Ismert az évekkel korábbi Különbéke c. verséből is, hogy a gyerekek, a saját gyerekei társaságából merített erőt a környező Világ gyakori brutalitásával szemben:

(…) különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.


A fenti videó klipben, a Rátóti Zoltán által felolvasott részletből kiderül, hogy Lánczy Margit, az akkori Nemzeti Színház színésznője egy ponton csokorba gyűjtötte a gyerekverseket egy előadás erejére. De nem kellett sokáig várni arra, hogy Kis Klára, bizonyos szempontból még hitelesebb módon adja elő őket.

20181128_153439.jpg

A mellékelt képen látható férfiú, a kb. 3 éves Apukám (róla egy nagyon személyeset halálának 20. évfordulójára itt írtam). Lóci – akit azonban a család, így Kis Klára is csak “Pöntyinek” szólított – még kicsi volt, de Klára néném már akkor szavalta a róla szóló verseket.

Fiú ihleti, Apa írja, Lánya szavalja – “családi biznisz”, mondhatnánk… De szólt erről még Szabó Lőrinc is, egyébként pont egy rádióadásban, melynek Családi kör volt a címe (később nyomtatásban is megjelent).

Különös találkozások ezek; az apa verset ír a lányáról, s eltelik egy sor esztendő, és a verset már maga a címzett adja elő; ír a fiáról, s a költeményt a fiú nénje szavalja. (…) Otthon az egyik gyermek, a kisebbik hallgatja a rádió előtt, hogy azt a verset, amelyet az ő gyermeki töredékéből szélesített igazi költeménnyé az apja, hogyan adja elő a másik gyermek.

20181128_141452.jpg

Ekkor Kis Klára még csak tizenéves, de már “egy idő óta előadóművésznői címmel emlegetik…”, és Szabó Lőrinc is azt írja róla: “A régi Kis Klára ma már a munkatársam.”

Nagyapa utolsó képeslapja, halála előtt kevesebb, mint egy hónappal íródott Balatonfüreden (a több százból, melyeket írt) ez is nagynénémnek szólt:

Kedves Klára (kicsi),
most hallom a háziak egyik “függelékétől”, vagyis vejétől (…), hogy legközelebbi szombaton (szept. 14.?), 15 óra tájban a Petőfin, a legújabban zajlott bayreuthi játékok alapján leadják a Rheingoldot! S minden héten jön ezután valami, az egész Ring és a Parzifál. Hát ezt én mindesetre megírtam. — Egyébként ma kaptam a 2. injekciót, az idő ragyogó, a meleg nyári. … Remélem, túl vagytok a takarítás gorombáján.
Anyuval együtt sokszor csókollak:
Édesapád

Az idő ragyogó, a meleg nyári volt azon a napon is, amikor Szabó Lőrinc meghalt: 1957. október 3-án. Mi egyébként azóta gyűlünk a temetőben, immár 61 éve. Eddig csak kétszer esett az eső aznap…

Kis Klára istenítette apját. Kölcsönös szeretet, de Kis Klára számára soha be nem teljesülő lány szerelem volt ez: talán ez izzott a hangjában is – melyet sajnos már nem hallhatunk (kerestem, de nem leltem tőle hangfevételt, pedig szerettem volna, ha ide egy olyat is beilleszthetek). Ő maga ezt írta édesapja halála után nem sokkal:

A nagy költővel, Shakespeare, Goldoni, Kleist, Racine s összes “örök barátai”-nak fordítójával a színész-gyerek hosszabb ideig szeretett volna együtt dolgozni, játszani, mesélni. Megérni a “2000”-et, ahogy ő is remélte Barátaimhoz című versében.

Nem így lett.

Közvetlen halála előtt még beszámolhattam neki arról, hogy a Huszonhatodik évből mondok szonetteket Timár Józseffel a Rádióban. Sem ezt az adást, sem a többit, ami aztán jött, már nem láthatta, hallhatta. A Tücsökzenéből mondtam temetése televízió-felvételének képei és gyászzenéje alá, öcsém, Lóci tévés rendezésében a Sírfelirat című verset.

Az utolsó altató “mesét” én mondtam neki…

Én magam Kis Klárát kisbaba koromban ismertem. Akkorra nagyon nehéz, és hosszan elhúzódó betegség, morfium epizódok, újraéledések drámái után, már csak ágyban fekvőként. Igazi emlékem nincs is róla, hiszen másfél éves voltam, amikor elhúnyt. De legendákat ismerek arról, hogy én, az egyszem utód, Lóci lánya, Kis Klára unokahúga kisbabaságommal milyen hullámveréseket idéztem elő a “két özvegy”, nagymamám Klára mama és nagynéném Kis Klára szívében. Anyukám elmesélése szerint (furcsa, de így van) leginkább hanggal kapcsolódtunk. Kis Klára el volt ragadtatva a gőgicsélő hangoktól, és azokat a lehető legnagyobb színészi átéléssel ismételgette akkor, mikor én épp nem voltam ott. Mintha még hozzám is a hangjával tudott volna a leginkább közel kerülni.

Nem hiszem, hogy családom tisztes tagjainak lépteit valaha is beérem, de az biztos, hogy hálásan sétálok a nyomdokaikban.

Ezeket a rádió adásokat tehát – többek közt – Kis Klárának a rádiószínésznőnek ajánlom.

Végül pedig álljon itt egy kevésbé híres Kis Klára vers, a Lóci versek (több, mint) méltó párja, melyben a költő apa (ismét) a gyerek, a lány, illetve a benne épp bontakozó Nő által látja meg a káprázatokkal könnyen összetéveszthető szépséget – és a valóságot:

Káprázatok
Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,
hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.
Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át
és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,
ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:
uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.
Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima
papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,
uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,
egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.
Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,
szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,
és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):
felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):
közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja
mennyi tény s mennyi mese van):
a fénybe, káprázatba néztem…
S jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,
nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,
én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:
őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem
s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,
valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:
s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –
– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

Szeretettel,

Gáborjáni-Szabó Réka


(A cikkhez a családi anekdotákon túl Sándor Judit, Liszt Ferenc és Kossuth-díjas operaénekesnő, Kis Klára egész életén átívelő, legjobb barátnője által írt könyvet is használtam. Címe: “Szeressétek a gyermekeimet!”. Szabó Lőrinc, a költő apa. A Móránál jelent meg, 1982-ben.)

 

This entry was posted in: rekaradio

Írta:

Női és perinatális konzulens, dúla, jóga és ajurvéda tanár www.gaborjanireka.com