vilagunkban_a_no

Méltón önmagunkhoz

onmagahoz_melton_flipped_1200x600

Változó világunkban oly sok nőt láthatunk önmag(j)ába zárva, mintha a belsőjükbe való hozzáférés letiltott lenne. Gyakorló női körös tagként, illetve munkám során tényleg sok nővel találkozom és gyakran szíven üt (engem is és persze sok más résztvevőt, vagy kollégát is) az, hogy közülük milyen kevesen vannak azok, akik ténylegesen hallanak, látnak, éreznek, akik tanulni, változni készek. A legtöbb nő még mindig a tudattalan útját választja – választásában is tudattalanul. Mindeközben pedig gyakran látni, ahogy fokozatosan önmaguk bántalmazóivá válnak…

“Bárcsak láthatná!” – sóhajt fel ilyenkor a barátnő, a nővér. Nem kell szenvedni, áldozatként vergődni! De mivel kísérőként is fájdalmas és frusztráló látni a dermedtséget, könnyű kritikussá, türelmetlenné, ítélkezővé válni, főleg, amikor tudjuk, hogy lenne más lehetőség, lehet segítséget nyújtani, kiutat mutatni.

De kedves Nővérek! Sosem tudhatjuk igazán, hogy a Nő velünk szemben milyen mélyen izzó tüzet táplál magában! Mi van, ha a külseje még csak kicsit sem láttatja meg a benne rejlő potenciált, belső lávaként hömpölygő erőfolyamot? Mi van, ha egy ciklusának még a végére kell, hogy érjen? Mi van, ha bátorítónak szánt szavaink erőszakként hatnak rá, ami miatt még néhány fátylat maga köré teker, önvédelemből? Mi van, ha azzal teszünk jót neki, hogy hagyjuk őt belemenni egy folyamatba, ami elsőre bántónak tűnhet, de az Ő számára mégis kincseket adó tanulságként szolgálhat?

Ki tudunk-e annyira térni megszokott önmagunkból, hogy megláthassuk a velünk szemben ülő Nő bölcsességét? Képesek vagyunk megtalálni magunkban azt, amivel támogatni tudjuk őt életének (kis és nagybetűs) Választásaiban? Tudjuk-e tisztelni őt Önmaga méltóságában?

Ha van energia, amitől a nők az elmúlt évezredekben megfosztva kellett, hogy éljenek, az a (valódi) méltóság. Ki vagyunk éhezve önmagunk méltóságának megélésére. Ez nem üres hajlongás a másik előtt, nem is “csak” együttérzés. Amikor barátaink, nőtársaink, segítőink külső tükrében meglátjuk Önmagunk méltóságát, valami egészen mély szinteken változik meg, lényegül át mindannyiunkban.

Nem kell másnak lenni, tökéletesnek, szépnek, megfelelőnek, elég annyi, hogy Önmagunk valódi természetéhez lehessünk méltóak. Ha ehhez társként, barátként, női körös tagként teret nyújtani lehetőségünkben áll, ajándékot, pillanatnyi lehetőséget kaptunk az élettől ahhoz, hogy mi magunk is azzá lehessünk, akik vagyunk.

Ha ilyenkor (vagy emiatt is) egy izom ellazul bennünk, talán ellazul az előttünk, mellettünk ülő társunkban is. Lehet, hogy ennyi elég tőlünk. Lehet, hogy elég csak vele együtt lenni, és átölelni őt Önmaga Méltóságának érzetében.

Társatokként a változásban,
Réka