vilagunkban_a_no

Kincs a kincs mélyén

maxresdefault_600x400

Vajúdó Világunkban a Nő olyan helyre ért, mely eddig rejtve volt előtte. Nem látta, mert nem láthatta, előtte még más dolga volt: ajándékba kapott kincseit és tehetségét nagylelkűen osztogatta, amije volt, azt teljes szívéből, méhéből bőséggel ontotta. Ez a felajánlás nagy merészség volt részéről, de maga az ajándék nem érte be kevesebbel. Ajándékára nagyon vigyázott és az ennek fejében megóvta őt. Viszonzásképpen. Vannak átható, átitató, átalakító, áramló és áramoltató kincsek, fények, dallamok, szavak, illatok: ezek csordulásig kitöltik kelyhüket és a peremen gyakran túl is csurrannak.

A nőt ajándékai olyan helyekre is elvezették, ahol nagy csend volt, lélegzetek közti pont, megállás. E helyeken meg kellett igazítani szoknyáján a fodrokat, életét újra kalibrálni, annak barázdáiban meglátni az új sorokat. Közben ajándékaihoz egyre szorosabb barátság fűzte: eltűnt a határ az ajándék és az ajándékozott, a táncos és a mozdulat között. Senki se tudja már ki az illat és ki a kehely – érett gyümölcs lett belőlük.

A Nő élete egyik gazdag ciklusának végéhez ért. Napok és Holdak ragyogása után a csillagok közötti sötét fény az elég Tér. Az űr bársonya párna.

Lelassult. Figyel és hallgat: miről szól az elmúlás? Kincse belül dobban, a szívéből súgja, hogy önmaga bimbó állapotainak még mélyebb szelencéjében nyílásra készen áll az ajándékok jutalma, a kincsek ajándéka.

Ő maga pedig csendben áll, időtlen pillanat végtelenségében jelen.

Él. Érez.

Más az illat, más az íz. Új és friss. Gazdag, bőséges korábbi élete pedig őszülő hajfürtök palástjaként hullik mögé a földre – vissza nem fordul, hiába is nézne, kifolyik ujjai közül a lét.

Új ajándék, új érkezők új kelyhe ő, aki most vár és pihen. Kezeivel kertjében rózsáit simogatja. Olvas, süt, főz. Fest, takarít, hallgat. És sokat teázgat magában.

Ez a ciklus azoké, akik kincseik mélyéről kortyolnak.