rekasagok

Rekviem Apámért

apu_20

Ifj. G. Szabó Lőrinc, Lóci (az Apám)

Nem mintha kéne emlékeztető, de olvasom ma valahol, hogy 20 éve távozott az élők sorából a gyerekversek Lócija. Te nekem viszont az Apám vagy, aki 20 éve meghaltál.

Elrákosodva, bemorfiumozva, szájkiszáradva, hörögve, majd alig szuszogva az én ölelésembe, kapaszkodásomba végleg belenyugodtál.

Az évek mentek, de az űr, a szomorúság, az elhagyottság érzése, az ég felé ökölrázós pillanatok dühe: csak néha. Azok nem múlnak ki, helyette ki-kibuggyannak erre, arra, fűre-fára és igazán csak a kitörések váratlansága kiszámítható az egyenletben (létgörbületben).

Hogy is tudnám én ezt az egészet elmondani Neked most? Mit jelentett a halálod életemben? A hiányok…? Meg persze: amit ezáltal kaptam? Majd mindjárt összeszedem magam, hogy valami “pluszos” is itt állhasson, de az elsődleges érzésem egy ilyen napon (bár tényleg igyekszem, sőt ezt keresve ültem le írni!) nem a megbölcsült hála…

Mert hát állok én itt azóta az “egyébként másképp alakult volna”, ezer és egy éjszaka típusú történetek megszámlálhatatlan szálaiból fonott szövetén, repülőszőnyegén… Mi a csuda ez?!? Talaj? Nem. Élet?!? Gondolom…

De azt honnan tudhatnám én, hogy még a “szépnek, jónak” látszó-csillanó szálakból nem lehetett-e volna még több, jobb? Vagy persze rosszabb. Valami más? Hogy mi az a “más”, azt csak Te tudtad volna életben maradásoddal elmesélni… Meg úgy általában elmagyarázni azt is, hogy merre az arra… Orientációs pontként kijelölted volna az Északot, amihez képest a Dél dél.

De így? Kapitány, nagyon hamar léptél le a hídról!!

És itt hagytál velem egy hiányos, kiszolgáltatott, haragos, ijedt lányt meg az ő néha fojtó, nem nagyon múló, mondhatni hűséges barátságát. Te elmentél, ő itt maradt… Máig sem nőtt fel, pedig már (velem együtt) ő is ősz. Máig nem gyógyult meg, pedig régóta gyógyulni járnak hozzá. Máig sem ismeri a megtámasztottság érzését, bár az egész élete mások támogatásáról szól és évtizedek óta áll mellette árbócként az ura.

De volt az a válás, ugye? És aztán rá meg ez a végleges elhagyás. Egyszerűen csak meghaltál. És a karjaimban feküdve, utolsó leheleteddel nemcsak arcomba, de Életem vitorlájába akkorát fújtál Apám, hogy az elegendő lett egy mától már több évtizedesnek nevezhető, féket vesztett szárnyaláshoz is.

És az az eredendő, betöltendő (apai, férfi) tér kibaszottul üres maradt. Nincs ember a Földön, aki visszamenőleg pótolni tudja azt, aminek “ott, akkor” kellett volna oda becsorognia… Ha megfeszül sincs ember, de Isten se, aki a nőiségem közepén tátongó kozmikus fekete lyukat betölthetné.

A semmi – az semmi. A “nincs” az nincs. És 20 év óta ez az “alap”. Ennél lejjebb nincs. És a sok kiszámíthatatlanságban a “nincs, úgysincs, sosincs” adja azt, ami jobb pillanatokban biztonságnak hihető.

Ígértem (magamnak) valami pozitívat?  A tanulságok, az ajándékok? Az erők?

Hát ugyanők!

Persze, hogy mindaz, ami fentebb, az bentebb, és még… Mindez ajándék. Vagyok, Aki Vagyok, lettem, aki lettem… Így, vagy úgy, Nélküled, de felnövekedtem.

Sőt, lassan felnőttek az unokáid is, akiket sose láthattál. Zsombor háta pont úgy görnyed, mint a tiéd és a gitárt a Te ujjaiddal fogja. A két lány ismeretlenül is viszi az érzéseid intenzitását, a fentek-lentek túlzó képességét!

Egyébként a Szabó Lőrinc Nagyapától Általad továbbörökített,  titkos, családi Esti Imát 17 év óta kihagyás nélkül minden este mondjuk a gyerekekkel! Hogy is van? “Kérem a mamát, hogy mindig nevessen! A papát, hogy szeressen, mindig velem lehessen!” (Na? Most erre mit mondjak? Te minek mondtad, ha úgyse?) Tovább az ima: “És mindnyájan friss jó kedvvel, ébredjünk fel holnap reggel!” Na jó. Végül is eddig is ezt tettem… Lehet-e mást?

Emlékszel kislány koromban hányszor ültettél le az Operakalauz és a szövegkivonat mellé? Olvasnom kellett a szavakat, míg  az otthoni hangszórókból, a szomszédok rémületére Wagner A Valkűrjét üvöltetted a fülembe! Tudtad-e egyáltalán  vajon akkor, hogyan, de főleg miért csepegteted belém az ősi mintákat?

Apám, Te! Egy szem gyerekedként, lányodként “csak nekem” Wotan-om!   Tűzgyűrűt vontál körém!    Te mentél el, de én taszíttattam a Földre. Bár lángod itt maradt körülöttem, haláloddal egyben elcsókoltad istennőségem, elloptad királykisasszonyságom! Évekig tetszhalálra, félálomra kárhoztattál távozásoddal!

De ez a láng… Tüzed ereje mai napig szít engem.  Elválásunk sebe táplálja női, harcos földi létem… Kaphat-e vajon többet egy lány az Apjától?

Nem tudom, nem tudhatom. Én Tőled mindenesetre ezt kaptam. De egy biztos: bár nagyon haragszom, mégis és mindig, kimondhatatlanul szeretlek.

Lányod, Brünhildéd:

Rékád

U.I.: Fent említett opera jelenete kedvenc online verziómban Pierre Boulez vezényletével, Bayreuth-ból. A videó alatti kis ikonra kattintva lehet (és érdemes) az (angol nyelvű) szöveget hallgatás közben olvasni. Én mondjuk bőgök mindig tőle… De gyönyörű az egész, a szövege pedig archetípusos utalásokban is mély, súlyos, jelentőségteljes!

This entry was posted in: rekasagok

Írta:

Női és perinatális konzulens, dúla, jóga és ajurvéda tanár www.gaborjanireka.com