vilagunkban_a_no

Az “igazi” nő

Változó világunkban a nő… Rég írtam a sorozatomba, de az elmúlt napokban volt időm elmélyülni (mélyre süllyedni) a magyar bulvár világ szexista (“gender” – nemi szerepeket boncolgató) vulgarizáló stílusának rejtelmeiben. Kifejezetten érdekelni kezdett, hogy azok a témák, amikkel én nap mint nap dolgozom – gyakran “szakrális” és egyéb elnevezésekkel illetve azokat – hogyan is jelennek meg a hétköznapok forgatagában. Hiszen mindig is azt vallottam, hogy amikről én beszélek (méh mágiája előadások, szakrális női szerepek, kollektív feminin, női öngyógyítás kör), amit képviselni igyekszem az életemben és tanításaimban, az nem a világtól el, hanem épp hogy annak sűrűjébe bele visz. A nőiséggel való közös munkánk nem kimenekíteni, hanem megerősíteni kíván. A lényeg Önmagunkat nem megtagadni, hanem saját magunkat totalitásunkban elfogadni lenne (jó).

az_igazi_no_4S íme, nézzétek mibe futottam bele (kép oldalt), ez volt az, ami kiütötte a biztosítékot nálam, “utolsó csepp szindróma” — abban az értelemben, hogy muszáj írnom róla és megosztanom, mert bár vulgáris, de talán pont ebben a minőségében találja fején a szöget. Nem rosszabb ez, mint bármi más, amit olvastam, viszont erőteljesen szembesítőnek találtam, nekünk nőknek. Nohát, nohát: megszólal a “szakrális maszkulin” (hogy ismét egy divatos “spiri” kifejezéssel éljek…)?? Elgondolkodtató, nem gondoljátok? És nincs-e igaza? Legyen bármilyen apróság is egy hajfestés, műköröm, és a többi képen említett “kamuság”, hogyha az valahol arról az ön NEM elfogadásról (önelfogadási hiányról) szól, amivel mindannyian szembesülünk rendszeresen, kívül és belül magunkban, akkor egy “igazi” férfi ezen csak sajnálkozva röhögni tud.

Leszögezem, nem attól “kamu” vagy nem “kamu” egy nő, festi-e a haját! A képből áradó valódi provokáció (számomra) mélyebbre megy, és arról szól, vajon mennyire sikerül azzá lennünk, aki valójában és igaziból vagyunk. Egy festett haj lehet az önelfogadás hiányának a jele, de természetesen, épp ellenkezőleg: lehet önkifejezési eszköz is (pl. egy punk-os, vagy rasztás frizura). Ebben az esetben nem a festés a lényeg, hanem a  mögöttes, önmagának elfogadásán dolgozó ember (nő) lelki folyamatának egy stációja, és annak a külvilág felé való kimutatásának egy módja. De lehet sajnos az önértékelési zavarnak egy jele. Annak, hogy aki vagyok, nem elég jó, vagy egyszerűen csak “nem elég”. Tehát, kiegészítem festékkel, új mellel.

Az a “baj”, hogy ez az egész történet sokkal mélyebbre megy mint hajak, körmök, cicik. A történet arról szól, hogy itt a mai világban olyan elképesztő hasadásba kerültünk önmagunkkal, úgy tele vagyunk kettősségekkel, kifelé irányuló megfelelési vágyakkal, arcra sminkelt vagy belül viselt maszkokkal, hogy az már lassan kimerítő. A fáradtság pedig még nagyobb önmegtagadás irányába visz minket, emiatt pedig szó szerint csöpög belőlünk a fásult, letaglózott keserűség. Meglehetősen sok nővel találkozom, és rendszeresen azt a folyamatot kísérem végig, melynek során mindig kibukik, hogy az, aki elkezd önmagával szembenézni (lemossa a kamu festékeit), szinte azonnal belefut azokba a történeteibe, viszonyulásaiba, melyek megvilágítják számára önmaga mártír-szintű feláldozásának kisebb-nagyobb humorral elviselhető fokozatait.

Olvassátok el például azt a másik cikket, ami felkeltette az érdeklődésem: pár hete Bihari Viktória úgyszintén bulvár (Facebook) felületen megjelent, szórakoztató, mégsem felszínes, hihetetlen magas megosztási rátát elért kis bejegyzésének tömör lényege az, hogy a kánikula közepette bevásárlószatyrokat cipelő nőnek hogyan van tele a töke. Akinek ugye nincs is töke. És mégis tele van, mert mint “a nadrágot” az életének sok területén, akarva akaratlan, ámde töretlenül, hordania kell számára már nem vállalható felelősségeket.

De nem az az igazi gond, hogy hagyományosan férfias szerepeket is viszünk mi nők! Hanem az, hogy valójában még mindig nem sikerült a paradigmaváltás. Nem baj, ha bevállalunk többletet, baj viszont, ha még mindig, mint bevásárlószatyrot, magunkban hordjuk a most már internalizált, önmagunk irányába ható elnyomás mintáit.

Az áldozati projektet. Na ez az, ami igazán súlyos.

Önmagában nem baj az, hogy batyukat cipelünk, férfiakat is megszégyenítő módon terheket viselünk, vagy hogy kereket tudunk cserélni az út szélén. Vagy hogy felelős pozíciókat töltünk be és a jég hátán is megélünk. Őszintén szólva, ki akarna visszamenni abba a nőiességnek (másképpen) félreértelmezett világába, ahol egy nő passzív volt, nem tanulhatott, nem szavazhatott, muszáj volt akaratán kívül is gyereket szülni, ha éppenséggel pechére egy kósza barom arra járt, majd ennek a számára nem is mindig örömteli eseménynek a skarlát stigmáját akár egy életen át is hordania kényszerült. Ki akarna még megaláztatást? (Bár itt van még mindig ez a külső erőszak is, itt van a szemünk előtt sajnos: akár Európában is, de a világ más tájain rendszeresen szembesülni kell nők millióinak fizikai abúzussal, családon belüli, vagy társadalmi elnyomással, erőszakkal.)

Erőszak. Elnyomás. Megaláztatás. Abúzus. Áldozat.

Önfeláldozás.

Tehát ahol épp nem kívülről jön a nyomás, ott ezt a gyógyítani való női mintát már internalizálva (belülre ölelve, női szimbolikával élve: “vele terhesen”), mi magunk hozzuk létre önmagunk pillanatról pillanatra való önmegtagadását. MÉG MINDIG.

Nem kell külső elnyomó, vagyunk mi önmagunk tökélyre vitt, zsarnok öncsonkítói.

Számtalanszor hallgatom végig a konzultációk során azt, ahogy a (női) sajátosságunkkal való szembesülési folyamataink során eljutunk annak fájdalmas felismeréséhez, hogy énünknek lényeges részeit feláldoztuk, ráadásul gyakran anélkül, hogy ezzel egyáltalán tisztában lettünk volna, anélkül, hogy beleszólásunk lehetett volna, mert pl. anyai mintaként kaptuk. Vannak nehezített pályák (túl korán, ténylegesen kislány korban ért traumák hatására), és vannak felszínesebb sztorik (pl. amikor a reklámok, a marketing gyarmatosítás által értékeknek maszkírozott, hamis “javak” eléréséért tesszük mindezt). Sok nő úgy él, hogy fel sem ismeri ezt az önfeláldozási mintát önmaga működésében. Ezáltal önmagáért felelősséget nem tud vállalni, és kómás állapotából való, időnkénti felébredési pillanataiban odáig jut el maximum, hogy a körülötte élő szereplőket, gyakran a férfiakat hibáztatja ezért.

Pedig mindig mi, csakis mi adjuk át az erőnket.

az_igazi_no_3De miért? Mi az, a belső motívum, ami még mindig ilyen elementáris erővel köti meg szárnyainkat? Miért szorít még mindig ennyire ez a már nem is túl kényelmes áldozati “papucs”? Miért nem lehet végre lerúgni, ha már úgyis annyira “büdös”?

“Lehangoló” (és felvállalva, hogy itt egy ilyen rövid cikk keretein belülre tuszkolható, leegyszerűsítő) lesz a válaszom. Sok minden van a háttérben, és őszintén szólva boldog lennék egyszer egy nagyobb fórum előtt, értő és mélyen érző emberek (nők és férfiak) társaságában erről bővebben kerekasztal értekezni. De van egy lényeges elem, amit azért emelek ki a többi közül, mert említését a leginkább provokatívnak, seggbe rúgósnak, ösztönzőnek érzem.

Az, ami visszatart minket az nem egy félelmetes ellenerő. Nem ellenség, mumus, leküzdhetetlen bálvány. Rosszabb: lustaság. Egyfajta KOMFORT-FÜGGŐSÉG: mert mezítláb járni kemény, szúrós. Munkás. Figyelemre kényszerítő. Konfrontatív. Minden egyes lépésnél őszinte, valódi. Érezhető. Fájdalmas.

Meztelennek lenni sérülékeny dolog. Megláttató. És ha más lát minket, még a végén az ő tükrükben (amit konkrét élethelyzetek formájában tartanak felénk) mi magunk is meglátjuk magunkat (“Na, ne!”). És akkor elkezdődik az igazi nagybetűs Munka. Szembesülések sorozata. Ki vagyok én típusú kérdések szinte folyamatos áradata – és az erre adott válaszoknak való folyamatos megfelelés, döntések, felszólalások, lemondások, felvállalások formájában. A hitelesedés folyamata.

Szerintem kevésbé fárasztó, mint naponta sminkelni, körmöt ragasztani, fodrászhoz járni, de nem állítom, hogy könnyebb. Az biztos, hogy kevésbé öncsonkító, mint áldozatiságban punnyadni, észrevétlenül vagy látványosan mártírkodni, és az is, hogy sok változást fog katalizálni az életünkben, minden szinten, szinte minden módosulni fog.

A jó hír, hogy mint minden ez is tud bennünk hatóerővé válni, abban az értelemben, hogy önjáró minőségre lel, magyarán be kell gyakorolni, mint a biciklizést, amit akkor aztán már élvezni is képes az ember (lánya). Örömmel tölt el minket, hogy mindennek a belső munkának a hatására, a szabadság biciklijén ülve láthatjuk, ahogy a világ folyamatos változásaival tarkítva elsuhan mellettünk, de mi ezt már mégsem lemaradásként, kirekesztettségként éljük meg, hanem élvezzük azt, hogy mi ennek az állandó változásnak egyaránt vagyunk hatni képes, alkotói-aktív részesei, mint nem-passzív (!), hanem érző befogadói is.

Elmondhatunk sok mindent arról, milyen is az “igazi” nő. Szeretek is kifejezetten női sajátosságokkal foglalkozni,  mert hiszem, hogy női mivoltunk mélyebb megismerése kikerülhetetlen. Az egyenjogúság sosem volt, vagy lesz egyformaság. Elkülönböződésünk fontos önmegismerési stáció.

De azt tudnunk kell, hogy az igazi nő ugyanattól igazi, mint az igazi férfi: és ez pedig nem más mint Önmagának és a Világnak az elfogadására, befogadására való képessége, és az ezzel arányosan megjelenő kapcsolódási ereje.

Barátodként az Utadon,

Réka