cikkes

Minden út

Minden út egy irányba visz… Mondják is, tanítják is ezt, de amikor már jó néhány év eltelt az életedből, magadtól is felismered… és most nem csak arra gondolok, hogy maga az elmúlás elkerülhetetlen, legalábbis egy bizonyos formában, hanem hogy annak a fiatalos lendületű hévnek, ami jó esetben az évek múltával sem enyészik, igazában véve egyetlen valós iránya van.

zuki_minden_ut

Minden út végállomása egy,

ez pedig nem más, mint TE magad!

Minden út Hozzád vezet.

Minden út saját magad,

igazi Önvalód,

belső valóságod mélyebb megismerése felé visz.

Útjaink sokfélék és kanyargósak. Osho az önéletrajzában például arról beszél, hogy a szellemi út nem járható, csak “szárnyalható”. És mint a madár, a levegőben repülve a cél felé, a szellemi kereső az útján nyomot igazán nem hagy: nem hagy lábnyomot, melybe más beleléphetne, melyet másnak követnie kellene.

Én sem hiszem azt tehát, hogy egy úton kellene járnunk… Te meg én. Vagy Te meg Ő.  Hogy is szól az a kedves idézetem? Ne járj mögöttem – lehet, hogy nem vezetlek. Ne járj előttem – lehet, hogy nem követlek. Járj hát mellettem, s légy a társam, barátom. (Albert Camus) De előfordul, hogy ahhoz, hogy két ember barát maradhasson, még az útjaiknak is másfelé kell, hogy kanyarodniuk. Egy ideig.

Sokfélék ezek az utak. Magamról szólva azt mondhatom, én (pontosabban Én) valószínűleg unatkozom a már megjárt utak kényelmességében: erre utal életemnek szinte minden főbb eseménye. Szemlélem én ezt a tendenciát magamban, és vágyakozom is “pihenősebb túrák” iránt időnként, de valahogy mélyről úgy tűnik mégsem ez vonz. De nem ajánlom én ezt senki másnak, csak csendesen megjegyzem ezt itt, főleg azért hogy idézhessem a következő ihletést, melyet nagyon szeretek, remélve Neked is tetszeni fog. (Hárs Ernő a vers fordítója Nagyapámék és Kis Klárának régi jó barátja ráadásul, így külön örömmel osztom meg ezt a Robert Frost verset az ő tolmácsolásában):

A nem járt út

Robert Frost

Rőt fák közé két út vezetett,
S csak egyre tehettem lábamat,
Sokáig álltam, s míg lehetett,
Szemmel követtem az egyiket,
Míg el nem tűnt a bozót alatt;

 S a másik útra tértem, amely
Ugyanolyan szép volt s jobb is talán,
Mert járni való fű lepte el;
Noha járt voltában semmivel
Nem tett túl egyik a másikán,

S mindkettejükre e hajnalon
Láb nem taposta levél borult.
Az elsőt, ó, máskorra hagyom!
De visszatérek-e, nem tudom,
Ismerve, hogyan fut útba út.

S így kezdem majd sóhajtva mesém
Valahol sok hosszú év után:
Két út vitt át a fák sűrüjén,
S a ritkábban járt lett az enyém,
A különbség ebben áll csupán.

Tovább folytatva utakról szóló elmélkedésemet itt: az is igaz, hogy egy ember életén belül is több útkereszteződés adódik. Ezekre gyakran úgy gondolunk, mint jelentős váltásokra, megújulási helyzetekre. Lehet öregszem (sőt: biztos 😉 ), de ebben is egyre kevésbé hiszek. (Úgy egyébként a választás szabadságában nagyon, de erről majd máskor). De az életre való pillanatnyi rálátásom szerint illúzió az, hogy a hétköznapjainkat a leglátványosabban meghatározó (a spirituális körökben egó-ként becézett) részünk igazán “dönthetne”. Hihetjük azt, hogy egy-egy helyzetben “megújultunk”, vagy megváltoztunk, hogy levetettük burkainkat és (ahogy Anikó olyan szépen kifejezte egyik Asszonykörös alkalmon) lelkünk ingeit, vagy hogy újakat öltöttünk magunkra. De a legtöbbször nem valódi változásról van szó, hanem arról, hogy a levedlett “lelki kígyóbőreink” alatti friss bőr még érzékeny, és emiatt beidegződött eltompultságunk után végre ÉRZÜNK is valamit.

De az, aki mind a tompultságot, mind a friss intenzitást érzékeli, még mindig ugyanaz. Azért érdemes erről beszélni talán, mert túlontúl gyakran találkozom túlzott lelkesültséggel vagy éppenséggel elkeseredéssel pont ilyen útkereszteződési krízisek kapcsán. De van abban valami mélységesen megnyugtató, sőt felszabadító, amikor felismerjük, hogy nincs is akkora jelentősége ezeknek a helyzeteknek, miközben persze pontosan ezek a helyzetek adják életünk sava-borsát.

minden_ut6Mert a lényeg mindennek mélyén nem más, mint az az elementáris erejű Vonzás (ami nem azonos hétköznapi vonzódásainkkal), mely felszínesebb Választásokat nem enged. Majdhogynem azt mondom: ez a vonzás tart rajta az egyetlen és valódi utunkon még akkor is, amikor épp azt hisszük elkanyarodunk valamerre. De ez a Vonzás nem tudható, nem tanulható, nem árulhatják el nekünk mesterek és tanítók, és legfeljebb mások élményeiről olvashatunk.

Viszont ez a vonzás érezhető! És ha valamire jók a keresztutak, akkor éppen arra, hogy ezen életcsomópontokban rákényszerülve arra, hogy saját sérülékenységünket felismerjük, elfogadjuk, megéljük, megtörténik a csoda: érezni kezdünk.

Tehát nem arra érdemes figyelni, merre vezet az út (lásd fentebb: úgyis ugyanoda, bár ez mindannyiunk számára más hely, mely mégis azonos), nem is arra mi az, amit ekkor intenzívebben, frissebben, élőbben tapasztalunk, érzünk — hanem az érzésre magára!

Az érzés maga az út.

Amikor az érzés útjára lépünk, felszínre tör az, amit hívhatunk a “lélek hangjának”, vagy szabadságérzetnek, “hívásnak”, emelkedettségnek, megújulásnak, változásnak. Vagy amit abban a dalban, amit remélhetőleg épp hallasz, úgy fogalmaz meg Tina Malia az énekes-szerzőnő, hogy:

This is the sound of one heart starting to hear – íme a hallani is tudó szív hangja
This is the sound of faith stepping out of fear – íme a félelemből kilépő hit hangja
Oh the journey of one soul’s passage through time – ó, a Lélek időkön átívelő útja
And oh, this is one lone dreamer learning to fly – ó, magányos álmodó szárnyalni tanulsz

Én pár nap múlva elutazom. Nemcsak repülőre ülök, hanem Útra megyek. (Amíg visszaérek olvasgasd ezt az írást 🙂 ) Remélem, hogy olyan út lesz ez, ami abban erősít, amiről itt írok. Valahogy más mostanában egyszerűen nem érdekel. Nincs hozzá közöm. Kíváncsi vagyok, a Vonzásra való rárepülésem közepette milyen lesz a táj, a flóra és fauna, amit az utam mentén szemlélhetek, milyen lesz maga az út (tudod, az a bizonyos “nem járt”), amit minden érzékemmel érezhetek, milyenek az emberek, akikkel kapcsolódni fogok…

Bizalmam van abban, hogy nem számít, merre megyek, mert úgyis “arra” jutok.

Ha tetszett a dal, amit hallgattál, akkor tudd, hogy ez mindig kedves angol barátaimat és a Munkában társaimat idézi (majd a továbbiakban többször is fogok hivatkozni rájuk, sőt valószínűleg idézni is tanításaikból. Angolul értőknek a teljes dal szövege alább.) Magát a dalt többször is meghallgathatod, ha a lejátszás végén a jobb fölső sarokban lévő kis keresztet megnyomod, utána pedig a lejátszást jelző nyílra kattintasz.

Szeretettel,

Jó barátnőd és Társad a Változásban (mely nincs is ,-) )

Réka

This is the sound of one heart starting to hear
This is the sound of faith stepping out of fear
Oh the journey of one soul’s passage through time
And oh, this is one lone dreamer learning to fly

This is the sound of love reaching out from the storm
Calling through the thunder, through the anguished walls
And I can feel the winds, feel them beginning to turn
And oh, this is one small light starting to burn

And Your Love is shining
In everything I do
And I hear You calling for me
For all roads lead, all roads lead,
All roads lead to You.

This is the sound of prayer on its way to the sun
Calling all the children to gather as One
I can see us there, see it clear as the blue
And oh, this is one small heart, here is my gift to You

And Your Love is shining (every moment of my day)
In everything I do (every movement, everywhere I go)
And I hear You (every time I speak your name)
Calling for me (I know that you are here, inside)
All roads lead, all roads lead to Your Love…
All roads lead to You.

So count the hilltops, count the towns
As we’re crossing over
See not, hear not, speak no sound
From this golden flower

This entry was posted in: cikkes

Írta:

Női és perinatális konzulens, dúla, jóga és ajurvéda tanár www.gaborjanireka.com