cikkes

10 lépés a pillanathoz – avagy Vagyok, aki Vagyok

Már szép számmal csináljuk ezt a közös májtisztítós programot, és privátban beszélgettünk arról, ki miért kezdett bele ebbe. Ha emlékeztek, a májdiétát elindító napon arra gyűltünk (virtuálisan) egybe, hogy átgondoljuk, miért is vágunk bele. Olyan szépeket írtatok! Remélem, majd kapok engedélyt, hogy ide is megosszak ezek közül többet, most megosztok saját gondolataimból néhányat.

zuki_10lepesEgyfelől én idén korábban már csináltam egy komolyabb böjtöt, egy durvább májtisztítással megspékelve, de akkor egy betegség motivált főleg (tüdőgyulladásból gyógyulva), úgyhogy az egyik motivációm most az, hogy ne negatív, hanem pozitív dolog adja a kúra erejét.
És természetesen azért is csinálom, hogy együtt csináljuk, úgyhogy Nálatok pozitívabb motivációt elgondolni sem tudnék…

Rájöttem, azért is csinálom most ezt a böjtöt, hogy MÉG JOBBAN szeressem önmagam. Ilyen egyszerű. És “felháborító”. 😀

Felmerült bennem tehát a kérdés, hogy mi is az a legfontosabb dolog, amire szükségem lenne ahhoz, hogy szeretni tudjam magam – még jobban.
Jó pár külsődleges dolog is felbukkant bennem rögtön; “rendes nőből” faragtak, hát persze hogy foglalkoztatnak olyasmik is, mint pl. párkapcsolat, anyagi dolgok, szeretetáramlás, közösségi kapcsolódások, meg hogy a külső, a kinézet, szépítkezés, (ne adj isten: testsúly… )

Én komolyan szoktam ezeket is venni, sőt! Azt vallom, hogy nőként genetikusan úgy vagyunk kódolva, hogy ezek fontosak legyenek… Régi törzsi, vagy később még a falusi-paraszti közösségi világban ezeken nem kevesebb, mint a túlélésünk múlott… Ezek mind olyan külső dolgok, amik a belső “világbékénk” megteremtéséhez nap mint nap hozzájárulnak. Jobb ennek a tudatában lenni, pont azért, hogy ne élhessenek vissza vele, akár reklámok, akár konkrét közeli személyek, akár saját magunk.

DE: most épp azon morfondíroztam, persze nem először, hanem “már megint”, hogy nem más (kevésbé vagy inkább ilyen-olyan) akarok most lenni, hanem olyan, amilyen és épp akkor, amikor. És ahhoz hogy ezt tudjam (mikor, milyen) állandó kapcsolatban kell lennem önmagammal, mert ez az önmagam, ez állandóan változik!

Már amikor ezt a mondatot írom, nem ugyanaz vagyok, mint aki voltam, amikor reggel megittam a citromlevemet… Hiszen azóta pl. már “anyáskodtam” mikor megcsináltam a 3 gyerekem tetemes mennyiségű uzsonnáját és iskolába bocsátottam őket, aztán “nőieskedtem” a fürdőszobában, most épp “okoskodom” egy levelet írva, és mára még terveztem egy komoly lomtalanítást és takarítást a könyvespolcaimon. És ezek csak a nagyobb “blokkok”, ezen belül is voltam ezerarcúan más és más (kedves-puszilgatós, reggeli ébresztgetős-bujcizós anyuka, majd csak pár perccel később harcias őrmester, amikor is igyekeztem kipenderíteni őket időben az ajtón, hogy ne késsenek el…)

Úgyhogy én most ezt a két hetet arra “dobom fel”, hogy folyamatosan monitorozzam saját magam alakváltozásait ÚGY, hogy minden egyes énemmel békében legyek közben. A böjtöt magát erre főképp emlékeztetőnek szánom, nem pedig sanyargatásnak. Inkább azért, hogy megerősítsem vele a saját magamhoz való kapcsolódásom folytonosságát.

Rákérdezek:
Mennyire adtál Te magad is terepet egy ilyesféle gondolatnak? Amikor átgondoltad a miért-jeidet, mennyire tetted ezt a változ(tat)ás vagy az elfogadás szándékával?
Mennyire tudsz “otthon lenni önmagadban” mindig és függetlenül attól, hogy aktuálisan épp mit érzel, vagy gondolsz (a világról, de legfőképp saját magadról).

Könnyen megy? Megy egyáltalán?
Őszintén?

Sajnos gyakran nem ezt látom: magamban sem, Bennetek sem. A külső dolgaink, tárgyiasult vagy lelki, gyakran párkapcsolati függéseink szinte börtönként, állandó külső megfeleléseknek való alkalmazkodásként, fojtogató módon metszegetik bimbódzó “sajátmagunkságunkat”… nem látványos módon, csak épp úgy “állandóan”.

Miről is beszélek? Nem másról ám, mint a feltétlen szeretetről.  De most a saját magunk iránti feltétlen szeretetről.

Az önmagunk iránt feltétlen szeretet gyakorlása megváltoztatja az életünket és mindenki másét, aki velünk kapcsolatba kerül!
Amikor sikerül, akkor az történik, hogy az a fentebb felsorolt többi, talán felszínes-külsődlegesként kategorizálható dolog (család, kapcsolatok, kinézet, anyagiak, stb.) végre saját magunk és mindenki más hasznára válik! Mert az a nő, aki “otthon van magában”, nemcsak saját magát érzi jobban, de az a nő kiviláglik, inspirál, melenget — másokat is.

Az ilyen nő nem kér bocsánatot azért, hogy ő olyan, amilyen! Ami elébe kerül, azt humorral, kedvességgel, és nőies belső méltósággal fogadja (könnyezni persze eközben is szokott 😉 ). De ami alapvetően őt vezérli az, hogy bármi érje is őt az életben, akár “jó”, akár “nem jó” dolog, ő kitart saját magában való otthonlét érzésében és a magához való állandó kapcsolódásban.

Úgyhogy a következő egyszerű dolgot fogom csinálni azután, hogy befejezem ezt a kis irományt… Ha van kedved, valamikor Te is kipróbálhatod. Hívjuk most úgy, hogy:

10 lépés a pillanathoz – mert ez egy sétáló “meditáció”. Minden pont egy kényelmes, nyugodt, sem túl lassú, sem túl gyors lépés (régen ilyenekre készítették a labirintusokat, de ülve is gyakorolhatod):

  1. Kimegyek az utcára (szerencsém van, a park nálunk egy percre van), keresek egy nyugalmasabb helyet, ahol megállhatok egy picit, magam alá billentem a medencém (aki ismer és jár hozzám, tudja ezt hányszor, és miért emlegetem), félkört írok le a vállammal, és mint egy vállfára, úgymond “ráakasztom” magam a saját gerincemre…
  2. Mély belégzés a hasba… Hmm… Sóhajtás.
  3. Teljes figyelmemmel magam felé fordulok, és érzem ahogy az egész testem érzései feldúsulnak- pusztán az odaforduló figyelmem hatására. Mit is érez a testem? Milyen pontos testérzetek vannak az előtérben? Kényelmes? Összetört? Merev? Energikus, rugalmas? Fáj még a hátközepe? Derék gyenge? Orr be van dugulva? Sok apróság, amit máskor nincs időm észrevenni.
  4. Még egy mély belégzés, és magamban kimondom: “Igen, érezlek”.
  5. Aztán megnézem a gondolati-érzelmi rádióadómat melyik csatorna “nyomja az adást” most?: az álmos? az unott? a haragos? az örömteli? a depressziós? a szomorú? az elégedett? az aggodalmas?
  6. Megnézem, hol érzi a testem ezeket az érzéseket? Hová vannak ezek bennem bepakolva most? Pl. hol van a szomorúságom? A vállam alatt? Szegycsont mögött? Vagy húz lefelé a gyomromban?
  7. Megnézem, mire sarkallnak ezek az érzések most? Ilyenkor jön a “csináld ezt, hogy még jobb legyen”, (vagy csak hogy a “jó” nem múljon el)!” vagy  “Ne csináld azt, mert “rossz”, (sőt még rosszabb) lesz neked…!
  8. Felismerem, hogy ezek a legtöbbször (bár nem mindig!) automatizált indíttatások, robotszerű reakciók. Nem próbálok feltétlenül engedelmeskedni ezeknek (csak ha tényleg fontosnak ítélem meg), hanem azt mondom:
  9. “Igen, érezlek, és neked is, VAN helyed bennem…” (és az sem baj, ha közben még azt is érzem, hogy “Te piszok lustaság/melankólia/stb., stb., stb. …!! Pedig milyen szívesen penderítenélek ki a világ végére…”, mert feltétlen szeretetet nem is bírok érezni felé, de egy minimális kollegiális viszonyt, igyekszem fenntartani vele…” :-D).
  10. Még egy pár percet lélegzem így, és megyek tovább…

Az elfogadás, azt jelenti, elfogadás. Ez ilyen egyszerű! Az elfogadás nem arról szól, hogy irtózatosan igyekszem, hogy el tudjam fogadni a dolgokat magam körül, aztán zátonyra fussak abban, hogy nem fogadom el azt, hogy ez nem megy (könnyen)…  Szerintem sok félreértés van abban, hogy mi is a “feltétlen szeretet”. Legfőképp, hogy azt hisszük, hogy ha egyszer már sikerült ennek jelét adni, akkor onnantól kezdve már “olyanok lettünk”, hogy “már mindig menni” fog! Vagy fordítva: ha most épp nem megy, akkor már sosem fog, mert én nem vagyok “ilyen”…

Természetesen ez nem így van!  Minden pillanatban ott van a kérdés és a lehetőség. Minden pillanatban a változás. Amiről én beszélek az nem más, mint hogy minden pillanatban azt fogadd el, ami épp akkor vagy.
És ha épp nem vagy elfogadó, akkor legalább annyiban tartsd magad az ígéretedhez, hogy fogadd el azt, hogy most nem tudsz elfogadni!

Azért jó az ilyet így gyakorolni, mert egy idő után lefoszlik róla a “10 lépés”, és egyszerűen az egész második természetünkké válik.
Lehet, hogy egyszer első természetemmé is válik majd, de most épp azt gyakorlom, hogy az vagyok, aki vagyok… 😉

Sok szeretettel!
Társad az (állandó) Változásban
Réka

És még egy, csak a buli kedvéért 🙂


			
This entry was posted in: cikkes

Írta:

Női és perinatális konzulens, dúla, jóga és ajurvéda tanár www.gaborjanireka.com